Mennyi ideje is feküdhetett ott? Két-három napja, egy hete, esetleg egy hónapja? Nem emlékezett rá... Ruhája szét volt szakítva és cafatokban lógott rajta. Több helyen száradt és alvadt vér borította. Feje és állkapcsa sajgott. Mikor megmozdította az előbbi testrészét, hirtelen olyan érzés fogta hatalmába, mintha maga Thor sújtott volna le kalapácsával odabent, előidézve haragos villámait. Kezével gyorsan a sajgó részhez kapott és mozdulatlan maradt, míg enyhülni nem kezdet a fájdalom. Szemével lassan pillantott körbe, mintha attól tartana, hogy ha bármiféle gyors mozgást produkál, lángra kaphat a teste és az örökkévalóságig égni fog.

Egy erdőben volt. A csupasz ágakon átszűrődött a hajnali napsugár narancssárgás fénye. Ahogy nézte, látott egy mókust átszökkenni egyik fáról a másikra. Ez nagyon szép és kellemes látvány lett volna, ha éppenséggel nem azt akarta volna kideríteni, hogy mi a franc történt vele! Szeme most az avarra szegeződött. Az egész talajt beborították a halott, kedvtelen színű levelek, melyeken a harmat igazgyöngy szerűen csillogott. Tudat alatt keresett valamit, de mit? Homályosan bevillant egy kép valamiről, amiről maga sem tudta megállapítani hova tartozását. Csak tudta, hogy ott van... valahol... Majd megpillantotta egy árválkodó gally mellett. A fekete fegyver most nem tűnt ki túlságosan a hideg tájból.

Kezdett minden összeállni elméjében.
Veszekedett Lukassal, majd a norvég kicsapta a ház ajtaját és otthagyta... megint... Azt mondta, hogy soha nem jön vissza...

Soha...

Utálta ezt a szót. Csak a fájdalmat juttatta eszébe, melyet Norvégia okozott neki felesleges féltékenykedéseivel és idegesítő aggályaiból. Régen az italok varázslatos mámorába fojtotta bánatát, de mára már ez sem volt elég. Sokkal durvább módszerekhez folyamodott. Ha ember lenne... talán... mindennek véget vethette...
Sosem rémítette meg a halál tudata, mert úgy is főnixként támad fel újra. Ezért meg sem rebbent, mikor pisztolya csövének hidegét megérezte ajkainál. Mutató ujja finoman oda siklott a ravaszra.

Várt.

Maga sem tudta mire. Talán örül volna, ha valaki utána jön és megállítja. Ezt minden alkalommal eljátszotta, de senki nem kereste... Magányos volt, habár ott volt a családja(?), az ivópajtásai és a szerelme... A szerelme aki sosem érdeklődött felőle. Ez a gondolat adta meg neki mindig a végső döntést.
Az ujja megrándul, a fegyver elsült és mindent beterített az élet vörös nedve.

Régi emlékek rémlettek fel előtte, miközben a golyó szilánkosra törte koponyáját, mintha csak egy porcelán váza lett volna.

Mindig más intervallumú időbe tellett a regenerálódás, ezért sosem tudta, hogy mikor ébred fel.

Még várt egy kicsit, majd lassan felállt, közben felvette pisztolyát. Gondolkozott rajta, hogy kicsit rendbe szedje e magát, de kinézetén nem tudott volna úgy sem javítani. Remélhetőleg nem hozza majd túl sok emberre a frászt, miközben haza megy.

– Úgy néz ki még nem jött el a búcsú ideje... – Szomorkásan elmosolyodott, majd elindult, közben kinyújtóztatta elgémberedett karjait. – Na mindegy! Nor már biztosan aggódik értem.

 

1: Dán – búcsú